Minden hazugságunk lépcsőfok volt, amely segített addig fenntartani beteg egyensúlyunkat, míg egyenként és együtt meg nem értünk arra, hogy az alapokról építsük újra nyomorult életünket. Minden hazugságunk előzménye olyan sérülés, amit egyelőre nem is tudunk azonosítani. Egyet tudunk csak: hogy már másként van, mint eddig volt. Nem tegnap óta; legalább fél évvel ezelőtt kezdődött, amikor az akkor aktuális titkossal utoljára találkoztam és azt éreztem, nem akarom többé az ő akváriumába dugva tartani a fejem, hogy ne kelljen a sajátomban komolyan körülnézni. Amikor először éreztem azt, hogy a vele átélt meghittségnek vélt érzés valójában egy közös nyomorúság kivetülése. Amikor rájöttem, a hazugságokkal olyan problémákat hozok létre, amelyek izgalomban tartanak, hogy belső feszültségemet rá tudjam húzni valamire.
Legnagyobb hazugságom az alkoholizmussal kapcsolatos. Meg voltam győződve róla, hogy ő “csak” iszik, hogy elnyomja a fájdalmát. Olyan ember előtt is védtem őt, aki tudott arról, hogy másképp is oldja a feszültségeit. Szükségem volt arra az érzésre, hogy felsőbbrendű vagyok, fegyelmezett, aki – vele ellentétben – kézben tudja tartani a kilengéseit. Ma már látom, többen is jeleztek, hogy téves a meggyőződésem, de én AKARTAM, hogy CSAK alkoholista legyen. Akartam a kontrollt.
Vadulásaimról mindig is azt gondoltam, kicsiny szigetek életem nyugalmassá kontrollált óceánján. Kicsit kiadom a feszkót, aztán szépen hazamegyek és kisimultan élek tovább, míg újra nem telik az a kád, aztán vödör, aztán pohár, végül gyűszű.
Igen, végül gyűszűnyire szűkült a tűrőképességem. És igen, ebbe a gyűszűbe nemcsak ő csöpögtetett, hanem legfőképpen én.
Évtizedekig tartottam magam a slágerszöveghez, amelyre sokan hivatkoznak: “Ha nem tudom, nem fáj”. Szemét, rohadt szöveg.
A valódi szöveg ugyanis ez: “Ha nem tudom, nem tudom, mi fáj”
Kommentek