Legnagyobb meglepetésemre a férjem, a szokásos – reflexes – ledorongoló ellenállását másfél órán át kibeszélve, megértette, hogy jogomban áll hibát elkövetni. Mi több, amikor ő volt hasonló helyzetben, szintén elvárta a barátai támogatását. Tehát elküldhettem volna Évát. De amint ez így kisimult köztünk, a csalódottság és düh lila buborékja szét is pattant a mellkasomban, és már nem akartam nem látni őt többé.
Rájöttem, hogy a hiánya, a “lyuk”, amit a társaságban hagyna maga helyett, jobban emlékeztetne arra, miért nem lehet ott. Így aztán egy korrekt, feltáró beszélgetés lett a nagy felindulásomból, amelynek kapcsán fel is fűződött a krízislépéseink gyöngysora, halleluja.
Két rosszul működő, korábbi sérelmeket fel nem dolgozó, gyermekvállalásra éretlen, önelemzésre nem is hajló ember kötött – már gyermekvárásban, bár előtte már elhatározott – házasságot.
Iszonyú nagy hiba volt. Ha tehetném, kötelezővé tenném a jegyesoktatást, de nem ám amúgy “leülünk és a Bibliából hallgatunk történeteket” módon, meg hogy “ne nyugodjon le a nap a te haragod felett”, hanem kurva komolyan, rendes kommunikációs tréninggel, kínos kérdésekkel. Hogy a felek képesek legyenek felismerni, mi a különbség a nyafizok meg büdös nagy gáz között.
Uff. A következő poszttól megkezdem annak kielemzését, mennyire gőgös és ostoba vagyok (reményeim szerint már gyógyulóban), azaz hogyan sikerült az alkoholizmussal a saját szemem elől elfedni a még ennél is kínosabb problémákat.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: