A régiek mind, akik házasságkötésünk során beléptek a képbe. Nem tehetnek róla, ha ők nem lettek volna, lett volna ott helyettük más. Szégyen, de megtörtént, elszántuk magunkat, ki-ki egyenként, hogy a továbbiakban nem így tervezzük feloldani a feszültségeinket.
Hanem most aztán mi legyen a régiekkel? Mert vannak közöttük ismeretlenek, félismerősek és bizony, van közöttük olyan, aki mindennapos része volt az életünknek. Mindkettőnk oldaláról. Mert belefutok munkahelyen, belefut a hétvégén. Átkozottul nehéz – valószínűleg mindkettőnknek – a jövőben ugyanúgy viszonyulni hozzájuk, most, hogy minden kiderült. Nekem még arra gondolni is nehéz, hogy ők a mai napig kapcsolatban vannak. Neki is nehéz lehet, hogy ugyanoda járok dolgozni.
Azt hiszem, muszáj lesz elszántan arra gondolnom, hogy én már nem akarok úgy működni mint régen. Tehát van annyira szilárd … nem is elhatározás, inkább mély hit, hogy nem fogok odavágni, és ha bennem ez ennyire erős, akkor képes lehetek azt is elhinni, hogy benne is éppilyen erős.
Emiatt nem váltok munkahelyet, és emiatt nem kell eladja a házat. Sőt, még azt sem kívánhatom, adja el más a házat, vagy váltson más munkahelyet.
Mert a zavar bennünk volt, nem kívül. Segítségre van szükségünk ahhoz, hogy végleg magunk mögött hagyjuk a dicstelen, füstölgő romokat, de kapunk is segítséget. A késői mézeshetek elmúltával ugyanis megint lesznek feszültségek, de most nem félek.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: